REGÉNY

Ha akarod, te is részese lehetsz a kisérletnek

Új és díjtalan



Most komolyan: Egészen komolytalanul úgy határoztam, írok egy komolyan komolytalan könyvet. Mint a filmesek, én is szereplőválogatást szervezek. 
Akarsz benne szerepelni? Írd meg a neved, életköröd, mit szeretsz és mi az, amit nagyon rühelsz. Megírhatsz minden mást is. 
Közben ne feled el, tovább küldeni a posztot és a képet, mert lehet, hogy valamelyik barátod is jelentkezni szeretne. 

*************************************************
Részlet az eddig elkészült felyezetekből:

Egy csésze fekete


A nyári meleg ráült a városra. A magasra nővekedett régi házak álmas ablakaival néztek bele az utca némaságába. A földszinti presszónak is alig volt vendége. A terem félhomályában csak néhány törzsvendég igyekezettt lemosni újabb pohár pálinkával az előző adagot. Az utcán három asztal székjei várakoztak a vendégekre.
P. László a negyedik asztalnál ült. A nem túl széles járdára kirakott vaslábú asztalok szinte kilógtak az úttestre. Másik felük a járdát szűkítette le egyszemélyesre. Talán ezért alakult ki az errefelé élő embereknél az a szokás, hogy a presszó előtt leléptek a járdáról és inkább az úttesten folytatták útjukat az asztalsor végéig. A tikkasztó melegben alig volt ember az utcán. Néhány háztömbnyire egy csoport viháncoló, nevetgélő lány, kezükben könyvek, füzetek. Talán egyetemisták lehettek, vagy legfeljebb végzős középiskolások. Olyan már nem lány de még nem nő kategória. A buszmegállótól jöhettek és most hazafelé tartanak az előadások után.
László egy pillantást vetett rájuk a válla fölött, azután ismét az utat bámulta: Vagy fél órája nem jött már erre egyetlen kocsi sem. Azután megfogta a csészét, amit negyed órája a kopaszodó, cammogó mozgású pincér tett le elé. A parányi fehér csészében gyűszűnyi fekete. László megszokta már. Valahogy ez jelezte neki a délutáni pihenés perceit.
Az út szélén, közvetlenül az asztal mellett a Kawasaki z 1000-es. Mint egy óriási ugrásra készülő hatalmas narancssárga szöcske.  Nem új darab, kéz alól vette és úgy hozta be Nyugatról. De azért ahogy ránéz az ember, mindjárt látni, hogy ez nem egy egyszerű, hétköznapi motor. Szinte a látványból is érződik az a brutális 125 lóerő, a 99 newtonméter forgatónyomaték. László szerett vele motorozni. A városban csendesen, lassan, szinte alig cammogott. Élvezte, ahogy az emberek megnézik az acélmasinát. Na az nem valami hétköznapi élmény!
Az autóúton azután nekilódult. 6500-tól elkezdett istenigazából tolni a gép és vágtatott 11.000 fordulatig. László nem azok közé tartozott, akik elvesztik a fejüket, amikor nyeregbe pattannak. Egyszer 180-ra felfutott vele, mert cukkolták valami idegen motorosok a kis ötszázasaikkal. Azután amikor faképnél hagyta őket, ismét lelassított és engedte a paripákat, hogy 140-el, 150-el húzzonak. A teszt szerint  agép sokkal többet tud. Valahol 240 fölött van a végsebessége, de ilyenkor az óra már akár 280-at is mutathat.
A lányok leléptek az útról és egy percre megáltak a gép mellett.Az egyik végigsimította a narancssárga benzintankot, megfogta a kormányt.
- A tiéd? – kérdezte.
- Enyém – felelt László.
- Gondoltam.
- Miből.
- Hát olyan emberes. Nagy darab. Embernek kell lenni a talpán, aki megtartja…
A nagy darab ember, aki közben a lányokhoz ért, megállt a motor mellett. Megnézte a gépet, majd  alányokat. Kicsit imbolygó mozgásából látszott, hogy túl van már a szükséges mennyiségű söradagon.
- Motor? – fordult oda Lászlóhoz.
- Nem. Hajó. Csak ellopták az evezőket – válaszolta László unott arcal.
A lányok vihogtak, a nagy darab ember meg továbbindult. Látszott rajta, hogy ahhoz még nincs meg a sörszintje, hogy kötözködjön, azt meg már meghaladta, hogy kapásból válaszolni tudott volna az élcelődésre.
- Engem akarsz szívatni, hülye gyerek. Hát látom én, hogy ez egy motor – mormolta a bajsza alatt. Tett még pár lépést, azután, mint akinél éppen leesett a huszas, hirtelen visszafordult:
- Mondtál valamit?
- Semmit. Csak azt, hogy holnap talán mégis kiugrok Bécsbe – válaszolta László, mozdulatlan unottsággal nézve a tántorgó ember után.
Az nem szólt semmit, csak ismét megfordult és ment tovább… Ahogy tisztes távolba ért, a lányok is megindultak. Újra kicsattant a nevetés, ismét biztonságban érezték magukat.
Egy harminc év formájú anyuka tizenéves kislányával éppen lelépett a járdáról. Megállt egy percre a motor mellett. Jobb keze mutatóújjával lehúzta egy kicsit a napszemüvegét és a szemüveg felett érdeklődő pillantással hosszasan László szemébe nézett. Azután ahogy a lánya lépett tovább, ő is indult utánna… 


Az útrakelők


Julianna a padon ült. A tenyérnyi parkban, szemben a presszóval. A fák árnyéka védték a naptól. Innen úgy tünt, itt a levegő is megmozdult egy kicsit. Mintha valaki valamilyen óriási legyezővel suhintott volna egy könnyed mozdulattal a nyári napon elszunnyadó város felé.
Apró notebookját az ölében tartotta. Megszokta már, hogy az ebéd után nem megy vissza a cégbe. Neki szabad. Az emberek a tulaj nélkül is végzik a dolgukat. Elvégre az utasításokat még indulás előtt kiosztotta mindenkinek névre szólóan.
- Mennyire más lett a munkám, amióta megtanultam kiosztani a feladatokat – mélázott el gyakran, amikor a néhány évvel korábbi állapotok jutottak eszébe. Azelőtt mindent maga akart csinálni. Vagy legalább is maga szerette volna ellenőrizni a dolgokat. Pedig a cég már régen kinőte a valamikori vállalkozó nőt, aki nekilódult a nagyvilágnak és a gazdasági életben tisztes helyet kért magának.
Hónapokig küszködött azzal, hogy sehova se ér oda. Nincs egyetlen szabad perce. Minden idejét felemészti a vállalkozás. Már-már arra gondolt, hogy fogja és felszámolja az egészet. Pontosan akkor, amikor a legjobban kezdtek menni a dolgok. A szakmában már tudták a nevét, figyeltek a szavaira. Szaktársak tisztelettel ellemezték a gondolatait. De hát ő nem ilyen lovat akart magának, amikor indult. Szerette volna, ha van egy kis szabad ideje is. Összejönni a fiúkkal és a lányokkal, a régi baráti körrel. Elmenni fürdeni, vagy este moziba. Esetleg csak leülni a cukrázda előtt egy asztal köré és elmondani, ki mit csinál, mit szeretne. Heccelődni, nagyokat nevetni…
Azután olvasta valahol, hogy a munkát másképpen is meg lehet szervezni. Amikor először kipróbálta és kiosztotta a feladatokat, a munkások tanácstalankodva néztek rá. Még nagyon jól emlékszik, hogy majdnem elröhögte magát, amikor András a feladatok hallatán megkérdezte:
- Szóval akkor délután vissza se jön főnök? Nekem meg be kell pakolnom a fiúkkal az árut? De hát hogyan csináljam, ha maga nincs is itt?
- Ha itt volnák, akkor is te csinálnád. Én ott lennék az irodában. Te pakolnál be a fiúkkal, nem?
Másnap reggel mindent sorravett. Minden rendben volt. Majdnem olyan rendben, mintha ő is ott lett volna, vezényelte, vagy legalább is szemlélte volna a dolgokat. Azóta napról napra jobban mentek a dolgok, még ha ebéd után nem is sietett vissza.
A délutánokat meg arra használta ki, hogy nyugodtan leüljön és elvégezze a papírmunkát. Ideális volt a csend, a nyugalom. Az irodában hol ezzel, hol azzal keresték, csengett a telefon, valaki bejött. Itt csendben, nyugodtan tud dolgozni. Csak hogy a nyári melegben délutánonként valóságos katlan a lakás. Megfőne az ember a szobában. Még jó, hogy itt van ez a kis park…
Pittyeget a gép. Julianna megnyomot egy gombot, hogy belenézzen, kitől kapott üzenetet. “Marika vagyok. Juli én ezt nem birom tovább csinálni. Nekem soha semmi nem sikerül. Képzeld a virágos is nemet mondott. Pedig ez neki hatalmas üzlet lenne. Hogy magyarázzam meg neki”
Ahogy elolvasta az üzenetet, lassan gépelni kezdte a választ: “Marika! Állj le. Nem történt semmi szörnyű. Ez tényleg nagy üzlet lenne a virágosnak, de ezt neki kellene tudni. Te hiába tudod, ő csak akkor fogja megcsinálni, ha ő is tudja majd és meg akarja csinálni. Te felkináltad neki, neki meg nem kellett. Ennyi az egész. Nem neked mondott nemet, hanem az üzletnek. Menj tovább. Estére találkozunk. Rendben? Fel a fejjel és majd látni akarom azt a híres Marika féle mosolyt. Júlia.”
Arra gondolt, hogy estére nehéz napja lesz. Marika padlón van. Kikészítik a sikertelenségek. Ilyenkor nem látja, mennyi mindent megcsinált, mennyi mindent elért már. De ha talpraáll, akkor nincs gond. Robog tovább az arcán a Marika féle mosollyal.
Ismét pittyeget a gép. Julianna kinyitotta a postaládáját. Laci volt a valamikori 4a-ból. “Szia Juci. Csak szóllok hogy tudd: Peti elment külföldre. Írországban dolgozik valami panzióban. Erzsi is ment vele. Főleg azért mentek, mert Erzsinek itt nem volt munkája. Azt mondta, végleg kint maradnak. Nem szóllt előbb, mert nem akart búcsúzkodni. Szia. Laci”.
- A picsába! Már az osztály fele elment. Miért választják a könnyebb utat az emberek? – pattant ki, azzal dühösen lecsukta a kis gép montitorját…


Majd legközelebb

Talán azt is mondhatnám, hogy az nap semmi különös sem történt. A stúdióban a csapat egy blokk felvételezésére készült és Vizes úr hozta a szokott formáját. Torka szakadtábol ordítozott, csapkodott a levegőben.
- Marika! Marika! Hol a fenében van. Púderozza már le az orrom. Meg tüntesse el azokat a táskákat a szemem elöl. A nézők még azt hiszik halálra ittam magam az éjjel. Azt meg nem engedhetem meg magamnak. Az én renomémmal. Érti? Na csinálja már!
Azután intett az öltöztetőnek, hogy hozza a ruhákat. A másik kezével a felvételezőt és a rendezőt intette magához.
- Balrol vegye a pofám. Érti. Csak balról. Esetleg ey kicsit szemből, de jobbról legfeljebb csak totálban szerepelhetek. Reggel megvágtam magam borotválkozás közben. A büdös életbe...
- Hol tetszett megvágni magát szerkesztő úr? Nem is látszik... – próbálkozott csittitani a helyzeten a rendező.
- Már hogyne látszana! Maga csak ne próbáljon semmit előre elsumákolni. Jobb oldal nincs. Punktum! Értve vagyok? – azután minden átmenet nlkül hátat fordított a rendezőnek és a felvételezőnek és az öltöztetőhöz fordult - . Maga meg fiatalemer hozza már a ruhákat! Ne nézegesse, majd én megnézem! Érti? Én! Nem maga fog öltözködni, hanem engem kell felöltöztetni.
Az öltöztető Vizes úr elé tartott öt öltönyt. Kettőt-kettőt a széttárt karján tartotta, az ötödik meg egy válfán lógott, amit a fiú a fogaival tartott.
- Ezt! Ezt készítse ki! - mutatott egy barna öltönyre, közben odaszólt Juditnak – Barna lesz drága! Azután nehogy valami förtelmes pirosba vagy kékbe öltözzön! Tessék velem összeöltözni. Hogy nézünk ki majd az olvasóasztal mellett tarkán mint a papagály. Barna lesz. Barna! Rendben?
Judit nem szólt semmit, csak bólintott. A fergetegtől kissé távolabb egy pipereasztal előtt ült és a frizuráját rendezte, miközben a jobb és ball oldali tükörben is nézegette a hatást.
- Basszus! Ki az isten szervezi ilyen koránra a felvételezést! Mondtam, hogy délután kettő előtt semmi se legyen. Nyugodtan aludhatnák az ágyamban, ahelyett, hogy itt csinálnák interjút valami íróval. Ki egyáltalán az a pacák? Erzsi! Erzsi! Ki az a pacák?...  Hol a csudában van az aszisztensem? Mindig mondtam, hogy nekem saját személyi aszisztens kell. Hol a fenében császkál, amikor szükségem van rá!...
- Az a pacák valamilyen íróféle. Megjelent vagy tíz könyve... – szóllalt meg az aszisztensnő közvetlenül Vizes úr mellett, miközben a jegyzeteit lapozgatta.
- Tíz könyve, tíz könyve. Nagy eset. És most azt hiszi ő a Jani! Mi? Nekem is megjelent már könyvem...
- Egy – hallatszott Judit hangja.
- Mondott valamit kedves!? – kiáltott a hang irányába Vizes úr.
- Csak a hangomat állítom be. Egy... egy... egy, kettő, három... egy...egy – mosolygot Judit. Vizes úr remélte, hogy a csoportban senki sem érti a célzást.
- Korábban versei meg novellái is jelentek meg. Meg több szakmai írás. Technikáról, meg egyébről – folytatta az aszisztensnő. Batsányi díjat is kapott...meg valami Jugoszláv irodalmi díjat...
- Na az is jó régen lehetett. Mit csinál most ez a krapek?
- Ír. Azt mondja, ismét írni akar. Valami kisérletfélét a TSU-val...
- Na ne izéljen már! Mi a fészkes fekete fene az a TSU? Még ilyet...
Kitárult  abejárati ajtó és külső fény csapott be a stúdió világába. A fiatalember már régeben ott álhatott és nézte, hallgatta a készülődést. Lassan megfordult és elindult.
- Maga kicsoda? – dobta utánna a kérdést Judit -. Nem jön be?
- Károly vagyok. Nem. Nem megyek be. Ez mégsem az én világom.
- Károly? Milyen Károly?
- K. Károly.
- K. Károly? És a vezetékneve micsoda? Nem mondja meg?
- Nem. Most nem. Majd legközelebb...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése